Interjú a MOGYE rektorával, Prof. Dr. Leonard Azamfireiel

Milyen volt a felvételi?

1986-ban Botoșțani-ból jöttem felvételizni Marosvásárhelyre, ahol addig még soha nem voltam. Az első benyomásom nagyszerűre sikeredett, úgyanis ez az egyetemi campus pazar és egyedi volt a fekvése, a terek befogadóképessége és az épület jellege miatt. Az a gondolat járt át engem, hogy itt kell diák legyek. Emlékszek, hogy annak idején az újságos bodékban képes levelezőlapokat árultak a városról és én azon a napon egy olyat vásároltam, amelyen a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem homlokzata szerepelt. A felvételi nehéz volt, mivel akkor három tantárgyból kellett vizsgázni: kémiából, biológiából és fizikából. A konkurencia nagyon nagy volt, azt hiszem 11-en vagy 12-en jelentkeztünk egy helyre. A várakozási idő hosszú volt,  július 15-16-17-én vizsgáztunk és az eredmények csak a hónap végén születtek meg. Gyakorlatilag 2 olyan hét volt, amely várakozással, feszültséggel volt tele, de végül is jó hírrel zárult, amelyet édesapámtól kaptam, mivel ő jött fel megnézni az eredményeket. Azok az idők voltak, amikor nem lehetett benzint kapni, úgyanis kártyára adták. Nagyon nehéz és költséges volt valakinek, hogy jövet menet  320 km-t autózzon, így tehát az utazásaim is nagy erőkifejtést igényeltek.

Hol lakott a vizsga idején?

A felvételi előtt egy héttel érkeztem és a campingben egy faházikóban szálltam meg. Emlékszek, hogy jó 10 napot töltöttem a faházikóban, amelynek vidéki hangulata volt. Egy különleges korszak volt, amelynek megvolt a saját varázsa.

Mi volt a MOGYE felépítése, amikor Ön egyetemista volt?

Három kar volt, az orvosi, fogorvosi és gyógyszerészeti. az orvosi karon pedig két képzés volt, az általános orvosi és pediátria. Mindegyik karon folyt román és magyar nyelvű képzés, a különbség az volt, hogy együtt felvételiztek a diákok, nem külön. A felvett diákok száma kizárólag a vizsgán elért eredményektől függött.

Nem vették számításba a helyek számait?

Volt egy a tanügyi minisztérium által rendelkezésre bocsátott keret, azonban ez nem volt elosztva a román és magyar nyelvű képzések között.

Az orvosin kívül más is érdekelte a középiskola végén?

Nem, gyerekkori vágyam volt, hogy orvos legyek.Ennek a bizonyítéka, hogy egészségügyi líceumban tanultam, amely bevezetést engedett az orvostudomány világába. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy mást válasszak, pedig az építészet is érdekelt. Az építészet egy olyan meg nem valósított szenvedélyem, amelynek most is hódolok, úgyanis most is sok örömöt nyújt végig lapozni egy ilyen albumot. A jogi kart már orvosként végeztem el, amelynek inkább praktikus okai voltak, hogy könnyebben boldoguljak a vezetői tisztség által megkövetelt feledatkörökben.

Mi a legnagyobb különbség a mostani és az egykori MOGYE közt?

Vannak jó és kevésbé jó különbségek. A jó változások számottevőbbek, hiszen tágabb az egyetem oktatási kinálata, a meghirdetett helyek száma elérhetőbbé teszi az egyetemet diákok számára, lehetőség van külföldi képzésekre és kirándulásokra, ezen felül lehetőség van szabad véleménynyilvánításra  és annak figyelembe vételére, amennyiben annak értelme és célja van az egész közösségre tekintve. Másfelől talán egykor nagyobb volt  a szigorúság, amely abból a tényből fakad, hogy a felvételi alkalmából nagyobb volt a szelekció ami azt feltételezte, hogy a sikeresen felvételizők már túlestek egy inteligenciai és szintetizálási próbán, amely a hasznukra vált az elkövetkezőkben.

Milyenek voltak az akkori oktatók a mostaniakhoz viszonyítva?

Olyan professzorok voltak, akiket a mi generációnk most is tisztel és emlékeiben őriz. Egyesek már nincsenek közöttünk, mások pedig nyugdíjaztatták magukat. Szigorúsággal végezték a tevékenységüket, az előadások komolysággal voltak tartva. Olyan információk hangzottak el, amelyeket naprakészre törekedtek fejleszteni, akkor is ha nem voltak kézügyben olyan multimédiás lehetőségek, mint mostanában. Általánosságban beszélve elmondható, hogy szigorúak voltak. Nem mondhatom, hogy ez kevesebbekké tette őket, épp ellenkezőleg, azt hiszem épp a javukra szolgál az a tény, hogy könnyebb és szélesebb volt a többi országokkal való szakmai együttműködésük. Az én és az utánam jövő generáció, gyakorlatilag olyan egyetemi oktatók közössége, akik külföldi laboratóriumokban és klinikákban tevékenykednek., láthatják, hogy máshol hogyan közelítik meg a dolgokat és az ott megtanult nyitottság megtalálható az egyetemünkben is. Azonban el kell ismernünk már csak statisztikailag is, hogy mint minden struktúrában, beleértve az egyetemet is, vannak szakmailag jól és kevésbé jól felkészült emberek, akik közül egyeseket előre kell léptetni, míg másokat bátorítani kell a fejlődésben.

Voltak elmaradt vizsgái?

Nem.

Hogyan készült a vizsgaidőszakra? Volt egyféle rituálja?

Az egyetemista ugyanolyan marad és azt hiszem semmi sem fog változni ilyen téren az elmúlt 25-30 évhez képest. A diákoknak olyan prioritásai vannak, amelyek az idők során változnak. A diákok akkor is változóak voltak, mondjuk úgy, hogy szerelmesek lettek, megharagudtak, szomorúak lettek, kitartóak voltak, elmaradt vizsgáik voltak, sikereik voltak, bulikba mentek,  tanultak, főleg  a vizsgaidőszakban, ugyanúgy  ahogy most történik. Nem hiszem, hogy megváltozik az egyetemista alakja. Sokan minimális erőkifejtéssel működnek. Én azonban azon egyetemisták közé tartoztam, akik inkább magolosként voltak számon tartva, ez pedig talán még egyszer Steve Jobs szavainak ad igazat: „Figyelem, bánjatok szépen a kockafejekkel, nem tudhatjátok mikor válnak főnökké”.

Melyik a legkedvesebb emléke az egyetemről?

Az egyetemi ballagásom egy nagyon kedves emlék. Az ünnepség megmaradt az emlékezetemben, mivel 6 év munkájának volt az eredménye, egy olyan családból jöttem, amelynek nem volt köze az orvosi pályához. Még volt egy örömteli pillanatom, amikor a forradalom után sikerült az egyetem által kezelt program keretén belül egy sebészeti klinikára Párizsba kijutnom és először láthattam, hogy mit jelent 1990 nyugatja. Egy másfajta életet tapasztalhattam, amelyet addig csak filmekben vagy könyvekben láthattam. Ez meglehetősen sokkoló volt számomra, hiszen egy olyan kommunista korszakban nőttem fel, ahol a szabadságot korlátozták. Mindezek ellenére nem fordult meg a fejemben, hogy végleg elhagyjam az országot. Nagyon szeretek utazni, lehetőségem volt lássam szinte az egész világot, de azzal a gondolattal mentem el, hogy haza jövök, mert a bevándorló státus nem talál hozzám. Talán egy fiatalkorban megejtett kivándorlás másképp van felfogva azáltal aki csinálja és aki befogad, de Európában elég rosszul fogadják be azokat, akik más országból jönnek.

Milyen egyetemen kívüli tevékenységet üz?

Egy filmrajongó vagyok, de sajnos az időm nem engedi, hogy szenvedélyemnek hódoljak. Olyan filmtékám van több mint 5000 filmmel egy külön helyiségben, ami iriggyé tehetne minden filmkedvelőt. Otthon van egy kis mozim, ahol a szabad időmben a 70-es évek előtt megjelent fekete-fehér filmeket nézem. Nagyon szeretem a zenét és örömmel hallgatom. Amennyiben úgy érzem, hogy elszeretnék menni egy koncertre – függetlenül, hogy hol van – ha az időm engedi, megteszek mindent, hogy ott lehessek.

Milyenek voltak a bentlakások? Hol lakott egyetemistaként?

Az egyetemista éveim alatt legtöbbet a 3-as számú bentlakásban, a 224-es szobában laktam. Eredetileg hárman laktunk, majd amikor felsőbbéves lettem ketten maradtunk. A feltételek, a sűrűség szempontjából jobbak voltak, hiszen kevesebb diák volt az egyetemen. A fiataloknak, első sorban, a bentlakás hangulata számít. Az az időszak a legérdekfeszítőbb az életemből, mert megértettem, hogy  hogyan lehet a szüleimhez képest másképp élni. Barátokat szereztem, akik közül egyesekkel mind a mai napig jóban vagyunk.

Milyen értelemben volt a MOGYE a forradalom által sújtva? Mik voltak az első érezhető különbségek?

A forradalom a MOGYE-t felkészületlenül érte,  váratlanul érkezett. A forradalom utáni néhány hónapban nagyon zavart volt a hangulat. Két jelentős probléma volt. Az egyik „kommunisták vs nem kommunisták” probléma volt, úgyanis az egyetem vezetését a pár nevezte ki, amelyet a forradalom után megfelebbeztek, pedig minőségi emberek lehettek ott is, csakhogy a párt már nem nagyon volt szeretve a nép által. Másfelől, az 1990-es évek román-magyar viszonyát, amely az egyetemen kívül is látható volt, kettészakadási követelések és szándékok alakították. Ennek a két kategóriának az eseményei befolyásolták az 1990-1991-es éveket, ami után a dolgok a helyükre kerültek. Ez a helyzet nem befolyásolta az oktatási folyamatot. Én azt hiszem negyed- vagy ötödéves hallgató voltam a forradalom idején. Volt néhány hét amikor nem tudtam, hogy mi zajlik, de szerencsére ez a rövid időszak a téli szűnidőre esett. Mi hangosabbak voltunk azokban az időkben, hiszen ez az az időszak volt, amikor a diákszervezetek erőre kaptak és az új egyetemi struktúrák meg kellett hallják az egyetemisták hangját.

Melyik pillanatot élné szivesen újra  az egyetemista évekről?

Ez egy kicsit a végzéshez kapcsolódik, de azt hiszem újra élnék néhány pillanatot a harmad- és negyedéven a sebészeten végzett önkéntességből. Azok az idők voltak, amikor én is bemehettem a műtőbe és egy kis orvosnak hihettem magam, ez a bizalom pedig sokat számít egy egyetemistának. Azonban szakmai tevékenységen kívüli emlékekre is szívesen emlékszek. Egyik közülük az, amikor a szüleim az egyetem befejezése fele megleptek egy autóval. Egy Pitestben gyártott Dacia volt. Nekem az autók is nagyon tetszenek, akkor pedig autót birtokolni külön teljesítmény volt és nagyon büszke voltam a saját kocsimra. Volt pénzem karban tartani, benzint tettem bele, javító műhelybe vittem, örültem a saját autómnak.